#8 Mi van velem?: Simon Márton közönségtalálkozó

Már a legelején szeretném leszögezni, hogy ha egy interjú reményében vagy itt, akkor távozhatsz, ha szeretnél, mert ez nem az lesz. Egyszerűen csak szeretnék beszámolni egy, számomra nagy élményről, ami még a blogom témájához is kapcsolódik.

A kép az Élő Várad Mozgalom facebook oldaláról van

Pénteken részt vettem a Nagyváradon szervezett Simon Márton író-olvasó találkozón, amitől személy szerint még mindig teljesen oda és vissza vagyok. Ha az emlékeim nem csalnak, ez volt az első olyan közönségtalálkozón való megjelenésem, amire nem csak azért mentem el, hogy ne üljek itthon.

Vers a Dalok a magasföldszintről kötetből

Simon Márton, ha valaki nem tudná esetleg, magyar kortárs költő, slammer, műfordító. Jelenleg kettő verses kötete van, az első a Dalok a magasföldszintről, a második pedig a rettentően sikeres Polaroidok. Meg kell hogy mondjam, én nem olvasok túlzottan sok verset, sőt, de ha kedvenc költőt kéne válasszak, az egyértelműen Simon Márton lenne. Az ő szabad, szókimondó stílusa borzasztóan közel áll hozzám, legyen szó akár versről, akár slamről. Az én rajongásom is, mint szerintem még sokaké, a Polaroidokhoz vezethető vissza, amit tudoooooom, tudom, hogy sokan nem tudnak hova tenni, és sokan nem értik az egészet, de szerintem eszméletlen jó szövegek vannak benne.



Visszatérve a közönségtalálkozóra, ha már az inspirálta az egész bejegyzést.
Így átgondolva, nem tudom pontosan, hogy milyenre számítottam a költővel kapcsolatban, viszont engem kilóra megvett. Valamiért bekeveredtem a nézők közé az első sor közepére, így végig szembe ültem vele, és konkrétan ittam minden szavát. Jópofa, humoros, nyílt, közvetlen embernek tűnt, aki még tehetséges is abban amit csinál, és nem a semmiért ismerik annyian a nevét.

Részlet a Polaroidokból

A beszélgetés alatt, ami körülbelül másfél óra volt, szó volt a költői pályafutása előtti időkről, a sok nehézségről és mondhatni küzdelemről, amit azért vívott meg, hogy ott tartson ma, ahol. Aztán, amolyan feszültségoldásként nem mintha feszült lett volna a helyzet, mert ahhoz túl humoros volt  a csávó felolvasta nekünk két versét az eddig megjelentekből. Ezután szó volt arról, hogy mostanság milyen az élete, merre járt, miket csinált, továbbá megtudtuk, hogy idén, valószínűleg szeptemberben megjelenik a harmadik verseskötete, amiből szintén felolvasott nekünk két költeményt. Végül, de nem utolsó sorban szóba került a slammer pályája is, többek között ez is hozta nála a nagy áttörést költői pályája során. Zárásként kaptunk még két slammet is, amikből, ha emlékeim nem csalnak, az egyik nagyon új volt, a második pedig egy régebbi.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jól szórakozhatok egy versfelolvasós-beszélgetős esten. Rengeteget nevettem az alatt a másfél óra alatt, abszolút megérte "rááldoznom" a péntek estémet.

Az egyetlen dolog, amit nagyon-nagyon sajnálok, az az, hogy mivel nem volt nálam dedikáltatható kötete, ezért viszonylag hamar eljöttem a beszélgetés befejeződte után, így sajnos nincs közös képem a költővel. *egy perc néma csendet értem*

Hopp egy lesifotó, ahogy próbálom nem lejáratni magam

Csak, hogy én is oldjam itt a végén a feszültséget, szeretnék megosztani egy jótanácsot, úgy igazándiból mindenkinek. Gyerekek, bárhova is mentek, bármilyen rövid esemény is legyen, mindig úgy menjetek el, hogy ha tükörbe néztek, azt mondhassátok "Ez igen, ezzel az se baj, ha bekerülök a tv-be!". Ehhez az a magyaráztom, hogy én bizony nem e szerint a tanács szerint mentem el erre a találkozóra pénteken, és jó borzosan, félig szétesett fonattal leszek benne a tv-be. Ugyanis ezen az eseményen kinn volt egy nőci és egy úriember is valamelyik csatornától, hogy felvételeket és rövid interjút készítsenek az est házigazdájával és meghívott vendégével. Illetve, mivel sok fiatal is volt a közönség soraiban, ezért úgy gondolták, hogy minket is képviselhetne valaki. Így esett meg az, hogy mikor épp nyugodtan ültem és beszélgettem kezdés előtt a barátaimmal, egyszercsak odajött hozzám a tv-s nő, hogy azt mondták neki, hogy hozzám jöjjön interjúért, mert én tudok értelmesen beszélni kamera előtt, és, hogy akkor vállalom-e, hogy válaszolok néhány kérdésre. Én nem nevezném magam szégyenlősnek, de azért ez így eléggé meglepett, és konkrétan a barátaim kezdtek el lökdösni, hogy "Brigi, menjél már!". Így aztán mentem, és próbáltam leplezni, hogy mennyire nagyon izgulok attól, hogy beállítottak engem a kamera elé beszélni szép, hosszú és lehetőleg értelmes mondatokban. De végeredményben összeszedtem valamennyire magam és csupa szépet és jót és persze igazat mondtam mind úgy általánosságban a költészetről, mind Simon Márton munkásságáról.


Szerintem én itt le is zárnám ezt a kis élménybeszámolómat, nagy ölelés neked ha végigolvastál, és ha esetleg tetszett is, szívesen várlak vissza legközelebb is.
Majd még jelentkezem.
Addig is, sziiasztok! 💓