2018. március 20., kedd

#41 Könyvkritika: Guus Kuijer - Mindörökké együtt

Nem igazán találom a szavakat ahhoz, hogy hozzákezdjek ehhez a bejegyzéshez. Ez a könyv olyan szintén letaglózott, hogy konkrétan nem tudok mit mondani.

Van az úgy, hogy az ember lánya felkap egy könyvet a könyvtárban, mert borzasztó szép a külseje. Aztán meglátja, hogy az ajánlás 12 éves gyerekekhez szól, és úgy van vele, hogy a sok ijesztő fantasy után miért ne olvashatna valami könnyed gyerekmesét. Kikölcsönzi, hazaviszi, beül a kis fotelébe egy bögre kávéval és nekiáll olvasni. Aztán valahol a 10. oldal környékén felnéz, hogy ez se nem könnyed gyerekmese, se nem 12 éveseknek való.


A történetről:

A tizenkét éves Polli szülei évekkel ezelőtt elváltak, így a költőnek készülő kislány kettesben él anyukájával. De a költők élete nem egyszerű: apa, aki szintén költő és Polli példaképe, egy verset sem írt még életében, Mimún, a lány szerelme szerint a lányoknak nem lenne szabad költőknek lenniük és a hab a tortán, hogy anya pedig összejön Polli osztályfőnökével. 
Szerencsére azonban, ha az ifjú költőnek elege lesz a városból és az ottani emberekből, bármikor leutazhat nagymamához és nagypapához, ahol mindig csend és béke  honol. Ráadásul még saját bocija is van ott. Mekkora királyság már!
Azonban Polli élete közel sem egyszerű, békés és csendes. A tizenkét éves költő sok mindenen kell átmenjen, és még több mindennel megbírkózzon, ha egyszer valamikor célba akar érni az életben.


 
Ebből a spoiler-mentes tartalomból egyáltalán nem érződik, de a könyv a maga 210 oldalával minden, csak nem móka és kacagás és gyerekmese.

Fontos lépésnek tartom ezt a regényt a társadalmunk "gyógyításában", ugyanis nem egy, nem kettő olyan témát feszeget, melyről, hogy is mondjam, nem szívesen beszél a köztudat. Hajléktalanság, alkohol-, és drogfüggőség, lopás, vallási intoleráció, bevándorlók. Ez csak néhány példa azokból az igen komoly dolgokról, amikkel a könyvbe igenis nyíltan beszélve van, igenis bele van szőve egy "mindennapi életbe", méghozzá egy kislány szemszögéből. 16 évesen már eléggé érettnek tartom magam, és elég sokat foglalkozom a fentebb említett témákkal, szóval relatív sok ismerettel rendelkezem ezekkel kapcsolatban, és mégis, az a nyers őszínteség amivel egy 12 éves gyerek nézőpontjából olvastam az egészet, helyenként még engem is megijesztett.

Azzal kapcsolatban, hogy a könyv elméletileg a Pollival egykorú gyerekeknek íródott, ellentétes érzelmeim vannak.
Egyrészről, a gyerek nem hülye, igen is látja a problémákat, és simán megtörténhet, hogy egy-egy fél információ miatt téves dolgokat rak össze, és csomó mindent félreért. A mai gyerekek egy ilyen elkorcsult világba nőnek fel, és igen, én annak a híve vagyok, hogy minnél hamarabb el kell kezdeni felnyitni a szemét világproblémákra és segíteni nekik feldolgozni azokat, mert ők fognak ebbe leélni egy teljes életet.
Másrészről, én azt is meg tudom érteni, ha valaki minnél tovább meg akarja óvni a gyerekét ettől a sok borzalomtól. Szerintem ez egy olyan téma, amiben nem létezik helyes válasz.

Mindenesetre, én támogatom az ilyen típusú regényeket. Magávalragadóan szól a gyerekek nyelvén, gyerekekről, gyerekekhez. Ha a könyv befejezése után egy fiatal is már annyit felfogott, megértett és elfogadott, hogy a drog veszélyes és segíteni kell azon, aki függőjévé vált, akkor már mindenképp megérte a munkát és a nyomdafestéket.

Amit még mindenképp meg szeretnék említeni, azok a versek. Írtó aranyosak voltak, a rajzokkal együtt, és számomra mindig sikerült oldják egy kicsit a hangulatot.


A karakterekről:

Polli: egy csodálatos lelkű, hol már-már felnőtt, hol nagyon gyerekes kislány, akit nem csak a társadalom, de a saját szülei is arra kényszerítenek, hogy a gyermekiségét minnél hamarabb hátrahagyja, és olyan dolgokkal foglalkozzon, amik nem 12 éves gyereknek valók. Sajgott a szívem helyenként érte, hogy olyan dolgokat kellett átéljen, amiket az ember senkinek nem kíván. Számomra félelmetes volt látni, ahogy fejezetről fejezetre vesztette el egyre jobba a gyermeki bizalmát az apja iránt, míg a végére sokkal komolyabb és bölcsebb lett, mint egy-két felnőtt szereplő. 

Mimún: kiváló példája annak, hogy a vallás mennyire az emberek közé tud állni. Szegény fiú azért nem lehetett boldog azzal a lánnyal, akit évek óta szeretett, mert máshonnan származnak, más vallásuak. A szívem szakadt meg érte minden alkalommal, amikor csak feltűnt a történetben, mert nem fair, hogy már abban a korban is gátolja a boldogságát egy ilyen horderejű dolog. És igen, ez már magában egy elég nehéz téma, rengeteg nézőponttal és még annál is több véleménnyel.

Simli: talán az ő karaktere szomorított el engem a legjobban. Mert én éreztem, hogy igenis szeretne a gyermeke élete részének lenni, de egy megtört lélekként egyszerűen képtelen olyan apának lenni, mint amilyennek kéne. Ezzel pedig ő is tisztában van, épp ezért a végén történtek, ha lehetséges, még jobban elszomorítottak. De nem akarok spoilerezni, szóval róla ennyit.

Caro: "egy kígyót melengettél a kebleden" - tartja a mondás vagy legalább is valahogy így. Tetszik, nem tetszik, muszáj kimondjam, a lányok igenis gonoszak. Mert ha úgy akarjuk, pokollá tudjuk tenni egy másik lány életét, csak azért mert az szebb/okosabb/menőbb/mindenki jobban szereti/jobb a stílusa/stb. Ehhez pedig nem kell túl idősnek lennie az ember lányának. Caro pedig teljes mértékben ezt a helyzetet testesíti meg, és valahogy nem tudom eldönteni, hogy haragudnom kéne-e rá, vagy sem. Mert kicsit jogosnak is érzem a cselekedeteit Pollié mellett, illetve nem is. 


Ha jobban belegondolok, csak akkor tudnám rendesen kielemezni ezt a történetet, ha minden egyes szereplőjére kitérnék, mivel mindenki megtestesít egy "népbetegséget" egy bizonyos formában. Viszont nem szeretném mindenről lelőni a poént, szóval én itt most megállnék ezzel kapcsolatban.

Vagyis, meg annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ez a könyv bebizonyított számomra, hogy nem kell 600 oldalasnak lennie valaminek, ahhoz, hogy szépen kidolgozott karakterfejlődések mehessenek végbe. Újabb pluszpont a regény javára.


Összvéleményem:

Összességében, ez egy nagyon kemény témákat egész aranyosan feldolgozó könyv. Magávalragadó, szívszorító, és mégis helyenként megmosolyogtató, kidolgozott, szép karakterfejlődésekkel. Nem mellesleg, az illusztrációk és a versek csak még tettek hozzá az "értékéhez".
Ha értékelnem kéne, akkor én 10-ből 10-et adnék rá, mert szerintem egyszerűen fantasztikus volt. Jó, hogy ilyen könyvek is léteznek. Komolyan.


Úgy hiszem, én ezt itt most le is zárnám. Köszönöm, hogy végigolvastál, és ha van valami hozzáfűzni valód a témához, írd meg nekem, kíváncsian várom.
Majd még jelentkezem.
Sziiasztok!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése