#36 Könyvkritika: Cassandra Clare - Pokoli szerkezetek trilógia

Nyitom egy bejegyzést egy tőlem "nagyon szokatlan" kirohanással: IMÁDTAM MINDEN BETŰJÉT! Remélem mindenki érzi a 'szokatlan' körül keringő iróniaszagot.

Meg kell hogy mondjam, naggggyon szkeptikusan álltam az egész trilógiához, mert mondom "Áh, 1800-as évek Londonja, hagyjuk már...", és megint csak magamat kell szidjam, mert booorzalmasan jó volt. Mire az utolsó kötet végére értem rá kellett döbbenjek, hogy tuti rossz generációban élek, és baromira élvezném azt az időszakot, amiben a történet játszódik.

A történetről:

EZ A RÉSZ OLYAN ERŐSEN SPOILERES, HOGY BELE LEHET FULLADNI A SPOILER-TENGERBE, SZÓVAL CSAK ÓVATOSAN!

Tessa Gray Londonba költözik az ott élő bátyjához, Nate-hez, miután nagynénje, egyetlen new yorki rokona meghal. Amikor partot ér hajója Londonban, találkozik Mrs. Black-el s Mrs. Dark-kal, akik elhitetik a lánnyal, hogy bátyja külde őket, hogy elvigyék Tessat hozzá. A lány mit sem sejtve ül be a Sötét Nővérek kocsijába, amit aztán nem győz megbánni: kiderül, hogy képes az alakváltásra, ami miatt egy bizonyos Magiszter nevű illető el akarja venni feleségül.

Azonban, mint Tessa kedvenc regényeiben, az utolsó pillanatban megjelenik az ő megmentője, a borzasztóan jóképű, de bunkó és mogorva Will Herondale, aki kiszabadítja a lányt a Nővérek otthonából, és elviszi magával az Intézetbe, az árnyvadászok menedékébe. Tessa belecsöppen az árnyvadászok veszélyes, bonyolult, félelmekkel és további természetfölötti lényekkel gazdag világába, ahol végig egy gondolat jár a fejébe: "Ha Herriet néni ezt látná, biztosan belehalna a sokkba!". Az új életének feldolgozásában azonban többen is segítségére vannak: Will, akihez első látásra vonzódott, aztán Jem, Will vértestvére, Charlotte és Henry, az intézet vezetői, az örökké hisztis Jessamine és a szomorú múlttal rendelkező szobalány, Sophie.

A new yorki hölgynek nevelkedett Tessa azon kapja magát, hogy Willel és Jemmel vesz rész különböző kalandokban, hogy választ találjanak egy csomó őt is érintő kérdésre: ki, vagy jobban mondva, mi ő? Ki a Magiszter? Mire kéne neki egy olyan törékeny lány, mint Tessa? Kiben bízhatnak meg mindenek felett, és ki az aki csak át akarja verni őket? A készületben lévő háborút képes lesz akárki is megállítani, vagy az árnyvadászoknak végképp befellegzett?

Cassie-nek és ennek a trilógiának sikerült elérnie, hogy örökre szívembe zárja az 1800-as éveket, Londont és az árnyvadászos könyveket.Na meg Will Herondalet, de ez már részletkérdés.

A történet fordulatos, izgalmas, néhol ijesztő bocsássatok meg, de én néha szó szerint féltem a Sötét Nővéres jelenetek alatt, viszont teljes mértékben magával ragadó. Konkrétan faltam az oldalakat, és ha hajnali fél kettőkor fejeztem be az egyik kötetet akkor képes voltam abban a szent pillanatban hozzálátni a folytatáshoz, még ha már alig bírtam nyitva tartani a szemem, akkor is.

Cassie Clare másik sorozatát, a Végzet Ereklyéit ugye már ismertem, olvastam is az első három kötetet, tehát az árnyvadász-univerzum nem volt új számomra, mégis ez a trilógia egy csomó újdonsággal tudott szolgálni nekem erről a világról, ami pedig ismét pluszpont a javára.

A szereplőkről:

A karakterek többsége nagyon szimpatikus volt, persze itt is jelen voltak azok a tipikus szereplők akiket első perctől fogva gyűlöltem, és azokat is, akikhez kellett pár fejezet, hogy megutáljam őket. Az élet így kerek, ha Briginek van kit utálnia. Mondjuk még mindig jobb, hogy fiktív személyt szidok és utálok nyíltan, mint ha igazit. 

Will Herondale: Jézus gyere le, és teremts nekem egy Will-t. Köszike. Viccet félretéve, Will volt az a főhős, aki miatt egyszerre tudtam nevetni és sírni. Mindenféle hangulat jellemző volt rá, és természetesen mindegyik jól állt neki, és meg minden oldalon újra és újra szerelembe estem vele. A Tessa-val való kapcsolatától percenként szétolvadtam, a Jemmel való barátsága pedig mindig megmelengette a szívem. Emellett a szarkasztikus humorával úgyszintén levett a lábamról, szóval én, khmmmm, bármilyen helyzetben Team Will voltam. Ez fontos infó, de jobban kifejtve nagyon nagy spoiler lenne.

Jem Carstairs: Másik nagy cukorborsója a trilógiának, aki akár versenyezhetett is volna a szívemért Will-el, de sikeresen olyan nyáltengert faragtak belőle a végére, hogy már nem tudtam szimpatizálni vele tulságosan, emiatt, lehet gonosz vagyok, de engem határozottan eltöltött a káröröm, ahányszor valami rossz érte. Értem én, hogy mint Will parabataia, vértestvére, ő volt mondhatni Will tökéletes ellentéte érzelmek kimutatása terén, de azért könyörgöm, ki bírja azt a sok cukormázas nyálat ép gyomorral három köteten át? Én legalább is nagyon nem bírtam. Ráadásul szerintem borzasztó önző is volt, és mintha fel se tűnt volna neki, hogy hányszor döfi barátja szívébe azt a bizonyos képzeletbeli tőrt. Ne ugorjatok nekem, tudom, hogy itt Will is hibás volt, de azért na. Szóval engem a történet vége fele már baromira irritált, és csak reménykedni tudtam benne, hogy eltűnik a színről. Hiába reménykedtem.

Tessa Gray: Hogy én ezt a csajt hányszor de hányszor agyonütöttem volna! Értem én, hogy tudatlan kislány New Yorkból. Értem én, hogy tomboló hormonok. Értem én, hogy szerelmi háromszög és "Jaajj, egy csomó jó csávó teper utánam, de én mindet szeretem, ajj nem tudok választani, ezért kell mind!". Na de azért a ******-nak is van vége. Mind vártam, hogy jó oké, szórakozza ki magát a fiúkkal, aztán választ majd egyet. Errefel, minek azt! Miért lenne tisztességes, ha lehet egy ribanc is? #logic Egyszóval, én nem bírtam a búráját a csajnak. Engem végig idegesített, és nagyon nem tudtak meghatni a nagy világfájdalmai. Persze lehet velem volt a gond, és én nem értettem meg azt a hű-de-nagy szerelmeit, de azért remélem nem.

Enyhén szólva a három drága főszereplőnkről sokat szövegeltem, ezért a többiekre nincs már idő, szóval nagy átlagban a többiekről: Henryt és Charlotte-t nagyon kedveltem, szerintem édik voltak, Jessamine-nal fele olyan kedvesen se bántam volna azok után amiket tett, mint ahogy a többiek bántak vele, Nate-et teljes szívemből gyűlölöm és egy másodpercig nem tudtam sajnálni, a Klávé meg itt is felhúzott, mint a Végzet ereklyéiben, szóval őket is utáltam.

Mindennel együtt szép karakterfejlődések voltak, ki jó, ki kevésbé jó irányba, szóval erre se lehet panaszom. Mr. Nyálgéppel még mindig nem vagyok kibékülve, és mereven állitom, hogy belőle jobb karaktert is lehetett volna csinálni, de amúgy szerintem nem volt nagy baj a többi szereplővel. Úgy gondolom, nincs hova ragozzam tovább a dolgokat, szóval haladjunk.

A boritóról:

Nekem  a könyvek még a régi kiadásban vannak meg, ami meg kell hogy mondjam nem a legszebb, de még mindig jobb, mint a Végzet ereklyéi régi boritói, viszont, őszintén szólva, nekem az új kiadás se tetszik sokkal jobban, de hát, ízlések és pofonok. Ha már a külseje nem egy gyöngyszem, a tartalma legalább kompezálja azt a hiányosságát hiányosságát.

Összvéleményem:

Összességében én nagyon szerettem, egyik kedvenc trilógiám lett és nem, nem csak Will miatt, bár mi tagadás nem gond, hogy ott volt..., nem is tudok nagyon még hozzáfűzni valamit.

Ha pontoznom kéne, akkor én 10-ből 10-et adnék rá, mert egyszerűen awwww. *.* Oda meg vissza vagyok érte, meg az egész árnyvadász világért.

Azt hiszem, lassan zárom a bejegyzést. Ha eljutottál idáig, akkor köszönöm, hogy végigolvastad, és ha tetszett, tudathatod velem valamilyen formában, és várlak vissza a legközelebbi bejegyzésemnél is, ami remélhetőleg nem megint egy fél év múlva kerül posztolásra.

Sziiasztok! <3