#41 Könyvkritika: Guus Kuijer - Mindörökké együtt

Nem igazán találom a szavakat ahhoz, hogy hozzákezdjek ehhez a bejegyzéshez. Ez a könyv olyan szintén letaglózott, hogy konkrétan nem tudok mit mondani.

Van az úgy, hogy az ember lánya felkap egy könyvet a könyvtárban, mert borzasztó szép a külseje. Aztán meglátja, hogy az ajánlás 12 éves gyerekekhez szól, és úgy van vele, hogy a sok ijesztő fantasy után miért ne olvashatna valami könnyed gyerekmesét. Kikölcsönzi, hazaviszi, beül a kis fotelébe egy bögre kávéval és nekiáll olvasni. Aztán valahol a 10. oldal környékén felnéz, hogy ez se nem könnyed gyerekmese, se nem 12 éveseknek való.


A történetről:

A tizenkét éves Polli szülei évekkel ezelőtt elváltak, így a költőnek készülő kislány kettesben él anyukájával. De a költők élete nem egyszerű: apa, aki szintén költő és Polli példaképe, egy verset sem írt még életében, Mimún, a lány szerelme szerint a lányoknak nem lenne szabad költőknek lenniük és a hab a tortán, hogy anya pedig összejön Polli osztályfőnökével. 
Szerencsére azonban, ha az ifjú költőnek elege lesz a városból és az ottani emberekből, bármikor leutazhat nagymamához és nagypapához, ahol mindig csend és béke  honol. Ráadásul még saját bocija is van ott. Mekkora királyság már!
Azonban Polli élete közel sem egyszerű, békés és csendes. A tizenkét éves költő sok mindenen kell átmenjen, és még több mindennel megbírkózzon, ha egyszer valamikor célba akar érni az életben.

#8 Mi van velem?: Simon Márton közönségtalálkozó

Már a legelején szeretném leszögezni, hogy ha egy interjú reményében vagy itt, akkor távozhatsz, ha szeretnél, mert ez nem az lesz. Egyszerűen csak szeretnék beszámolni egy, számomra nagy élményről, ami még a blogom témájához is kapcsolódik.

A kép az Élő Várad Mozgalom facebook oldaláról van

Pénteken részt vettem a Nagyváradon szervezett Simon Márton író-olvasó találkozón, amitől személy szerint még mindig teljesen oda és vissza vagyok. Ha az emlékeim nem csalnak, ez volt az első olyan közönségtalálkozón való megjelenésem, amire nem csak azért mentem el, hogy ne üljek itthon.

Vers a Dalok a magasföldszintről kötetből

Simon Márton, ha valaki nem tudná esetleg, magyar kortárs költő, slammer, műfordító. Jelenleg kettő verses kötete van, az első a Dalok a magasföldszintről, a második pedig a rettentően sikeres Polaroidok. Meg kell hogy mondjam, én nem olvasok túlzottan sok verset, sőt, de ha kedvenc költőt kéne válasszak, az egyértelműen Simon Márton lenne. Az ő szabad, szókimondó stílusa borzasztóan közel áll hozzám, legyen szó akár versről, akár slamről. Az én rajongásom is, mint szerintem még sokaké, a Polaroidokhoz vezethető vissza, amit tudoooooom, tudom, hogy sokan nem tudnak hova tenni, és sokan nem értik az egészet, de szerintem eszméletlen jó szövegek vannak benne.



Visszatérve a közönségtalálkozóra, ha már az inspirálta az egész bejegyzést.
Így átgondolva, nem tudom pontosan, hogy milyenre számítottam a költővel kapcsolatban, viszont engem kilóra megvett. Valamiért bekeveredtem a nézők közé az első sor közepére, így végig szembe ültem vele, és konkrétan ittam minden szavát. Jópofa, humoros, nyílt, közvetlen embernek tűnt, aki még tehetséges is abban amit csinál, és nem a semmiért ismerik annyian a nevét.

Részlet a Polaroidokból

A beszélgetés alatt, ami körülbelül másfél óra volt, szó volt a költői pályafutása előtti időkről, a sok nehézségről és mondhatni küzdelemről, amit azért vívott meg, hogy ott tartson ma, ahol. Aztán, amolyan feszültségoldásként nem mintha feszült lett volna a helyzet, mert ahhoz túl humoros volt  a csávó felolvasta nekünk két versét az eddig megjelentekből. Ezután szó volt arról, hogy mostanság milyen az élete, merre járt, miket csinált, továbbá megtudtuk, hogy idén, valószínűleg szeptemberben megjelenik a harmadik verseskötete, amiből szintén felolvasott nekünk két költeményt. Végül, de nem utolsó sorban szóba került a slammer pályája is, többek között ez is hozta nála a nagy áttörést költői pályája során. Zárásként kaptunk még két slammet is, amikből, ha emlékeim nem csalnak, az egyik nagyon új volt, a második pedig egy régebbi.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jól szórakozhatok egy versfelolvasós-beszélgetős esten. Rengeteget nevettem az alatt a másfél óra alatt, abszolút megérte "rááldoznom" a péntek estémet.

Az egyetlen dolog, amit nagyon-nagyon sajnálok, az az, hogy mivel nem volt nálam dedikáltatható kötete, ezért viszonylag hamar eljöttem a beszélgetés befejeződte után, így sajnos nincs közös képem a költővel. *egy perc néma csendet értem*

Hopp egy lesifotó, ahogy próbálom nem lejáratni magam

Csak, hogy én is oldjam itt a végén a feszültséget, szeretnék megosztani egy jótanácsot, úgy igazándiból mindenkinek. Gyerekek, bárhova is mentek, bármilyen rövid esemény is legyen, mindig úgy menjetek el, hogy ha tükörbe néztek, azt mondhassátok "Ez igen, ezzel az se baj, ha bekerülök a tv-be!". Ehhez az a magyaráztom, hogy én bizony nem e szerint a tanács szerint mentem el erre a találkozóra pénteken, és jó borzosan, félig szétesett fonattal leszek benne a tv-be. Ugyanis ezen az eseményen kinn volt egy nőci és egy úriember is valamelyik csatornától, hogy felvételeket és rövid interjút készítsenek az est házigazdájával és meghívott vendégével. Illetve, mivel sok fiatal is volt a közönség soraiban, ezért úgy gondolták, hogy minket is képviselhetne valaki. Így esett meg az, hogy mikor épp nyugodtan ültem és beszélgettem kezdés előtt a barátaimmal, egyszercsak odajött hozzám a tv-s nő, hogy azt mondták neki, hogy hozzám jöjjön interjúért, mert én tudok értelmesen beszélni kamera előtt, és, hogy akkor vállalom-e, hogy válaszolok néhány kérdésre. Én nem nevezném magam szégyenlősnek, de azért ez így eléggé meglepett, és konkrétan a barátaim kezdtek el lökdösni, hogy "Brigi, menjél már!". Így aztán mentem, és próbáltam leplezni, hogy mennyire nagyon izgulok attól, hogy beállítottak engem a kamera elé beszélni szép, hosszú és lehetőleg értelmes mondatokban. De végeredményben összeszedtem valamennyire magam és csupa szépet és jót és persze igazat mondtam mind úgy általánosságban a költészetről, mind Simon Márton munkásságáról.


Szerintem én itt le is zárnám ezt a kis élménybeszámolómat, nagy ölelés neked ha végigolvastál, és ha esetleg tetszett is, szívesen várlak vissza legközelebb is.
Majd még jelentkezem.
Addig is, sziiasztok! 💓

#40 Könyvkritika: Monika Feth - Az eperszedő

A thrillerrel én úgy vagyok, hogy az vagy borzasztó jó, vagy förtelmes. Ebbe a témába nálam nem létezik köztes állapot. Ezért is, szokásomhoz híven, szkeptikusan álltam hozzá ehhez az egész könyvhöz, mondván: "Győzz meg, ha tudsz!". Nos, bármennyi hibája is van ennek a regénynek mert oooo van neki elég, szerintem kellemes olvasmány volt.

A történetről:

Három fiatal lány, Jette, Caro és Merle, családjuktól menekülve együtt élnek édes hármasban egy albérletben a belvárosba. Életük meglehetősen nyugodt, ameddig Caro életében fel nem tűnik egy rejtélyes férfi, aki teljesen elcsavarja a lány fejét. Ettől kezdődően Caro folyamatosan titkolózik barátnői előtt, azonban egyszer szörnyű dolog történik: Jette és Merle azt a hírt kapják, hogy barátnőjüket feltehetőleg egy sorozatgyilkos megölte.
A lányok teljesen összeomlanak és Jette, Caro temetésén, meggondolatlan dolgot tesz: nyilvánosan esküszik bosszút a gyilkos ellen, ezzel felhívva magára annak figyelmét. A férfi úgy gondolja, hogy szórakoztató lenne belemenni a lány játékába, ezért udvarolni kezd neki, és Jette úgy bolondul bele teljesen, hogy fogalma sincs, ki is szerelme igazándiból.

#39 Könyvkritika: Matthew Quick - Boy21

Talán velem van a baj, és én vagyok túl érzéketlen ehhez a könyvhöz, de elég nagy nehézséget jelentett elolvasni ezt a csekély 253 oldalt. Na de kezdjem az elejétől.

A napokban befejeztem a Napos oldal írójának nem mintha olvastam volna a Napos oldalt, ezt csak a borítóról puskáztam másik regényét, a Boy21-et, ami, hogy is fogalmazzak, kicsit sem lett a kedvenceim egyike. Én nem mondom konkrétan, hogy rossz volt és időpazarlásnak éreztem, viszont annyira jó se. Mikor úgy a könyv felénél jártam, kíváncsiságból felnéztem molyra, hogy ott mennyire van értékelve és körülbelül milyen véleménnyel vannak róla. Esküszöm ledöbbentem, mikor egyik istenítő hozzászólást olvastam a másik után. Nem mintha hagynék félbe könyvet, de már csak ezek miatt is végigolvastam, mondván, hátha a végére megváltozik gyökerestől a véleményem. Azt nem mondhatom, hogy teljes mértékben megváltotta a vége a világomat, de talán mintha javított volna valamit a helyzeten.


A történetről:

A történet középpontjában egy csonka, szegényes családból származó Finley áll, akinek a kosárlabda és barátnője, a szintén kosarazó Erin jelenti a világot.
Végzős évüket úgy tervezik, hogy mind a ketten mindent beleadnak a kosarazásba, hogy majd felvegyék őket valamelyik kosaras egyetemre, így el tudjanak menekülni abból a koszfészekből, ahol élnek. Azonban minden megváltozik, mikor Finley edzője megkéri a fiút, hogy barátkozzon a sulijuk új diákjával, Russ-al, aki most költözött a városba a nagyszüleihez, miután szülei brutális gyilkosság áldozatai lettek. Emiatt aztán Russ kicsit sem mondható normálisnak: traumái miatt azt hiszi, hogy az űrből érkezett a Földre, és hogy a szülei el fognak érte jönni, mikor befejezte a küldetését a bolygon.
Azonban ahogy telik-múlik az idő, a kosárlabdázás mind a kettőjük életét megváltoztatja. Amint Russ egyre jobban lesz, úgy Finley egyre rosszabbul. Mindezek mellett mégis összebarátkoznak, de az idill nem tart sokáig, mint ahogy ez lenni szokott, természetesen történik valami ami felbolygatja Finley egész életet.

Szögezzük le még most, az elején. Nekem abszolút tetszik maga a történet. Nem is tudom, szerintem inkább a kivitelezéssel van bajom. Kövezzetek meg, de összecsapottnak érzem. Talán a terjedelem miatt.
Az első fele számomra eszméletlen vontatott volt, körülbelül semmi nem történt azon felül, hogy Finley edz, Finley nem érti miért pont őt választotta az edző Boy21 pesztrálására, Finley megint edz, Finley Boy21-el lóg, majd, a változatosság kedvéért edz. Nem tudom megérteni mégis milyen mély és szívszorító dolgot kéne ezekbe belelássak.
A második fele már végre valamivel izgalmasabb volt, végre történt is valami benne azon felül, hogy Finley edz. Viszont egy hatalmas bajom végig megmaradt: túl sok volt az elvarratlan szál. Spoiler: miért pont Finleyt választotta ki az edző Russ mellé? Mert az övé volt a 21es mez? Ki és végülis miért gázolta el Erint? Oké, maffia, de pontosan mi történt abba az időszakban Erinnel? Miért tudunk csak olyan keveset Finley családi hátteréről? A nagyapa valamit tett-vett a maffiánál, aztán lopott, majd bosszú, és a tata lábatlan, az anya halott. De pontosan miért volt a tata maffiózó? ésatöbbi. Spoiler vége. Csomó érdekes szál lett volna ebbe a könyvben, amiket szépen ki is lehetett volna fejteni, ha az írónak nem az utolsó 10 percben jut eszébe, hogy válaszokat is kéne adni. Biztos csak én kötök bele ilyenekbe, de nekem akkor is hiányoztak a részletek a háttérsztorit illetően, nem volt elég ez az utalgatásos-információ csepegtetős megoldás. Nem azért veszek meg egy könyvet, hogy a felét a sorok közül kéne kiolvassam. Én a leírt sorokat akarom elolvasni!


A szereplőkről:

Bennük még láttam a potenciált, de valahogy egyiküknek se volt ideje egy szépen végigvezetett jellemfejlődésre. Pedig alapjáraton különlegesek voltak...

Finley: ennyire semmilyen főszereplővel rég volt dolgom. Kosarazgatott, elvolt Erinnel, de érte sem rajongott úgy nyálasan soha, akkor ápolta a nagyapját, mindig megállapította, hogy Russ bolond, és valahogy sose értett semmit. Nem volt humora, meg úgy egyáltalán, semmi különleges ismertetőjegye. Őszintén szólva, szerintem miatta volt unalmas az egész. A főszereplőnek az lenne a dolga, hogy előrelendítse a történetet. Ő meg... inkább még visszahúzta.

Russ/ Boy21: ő édes volt. A maga furcsa módján, de édes volt. Személy szerint engem sokkal jobban érdekelt volna az a folyamat, hogy hogyan gyógyul meg/ ki abból a traumából, amit a szülei halála okozott neki, mint Finley szerencsétlenkedései. Sajnos ez elmaradt, és egy éles váltással Russ egyszercsak már újra önmaga volt, vége volt mindenféle űrös téveszméjének, és még ez is háttérbe szorult Finley nagy traumája miatt. Sokat dobott volna a könyvön, ha felváltva lett volna Russ és Finley szemszöge, mert szívesen megnéztem volna Boy21 felfogásában is a történteket.

Erin: talán rá tudnám egyedül azt mondani, hogy normális volt. Ő előtte is nagy sport karrier volt, mégis képes volt normálisabb életet élni, mint a pasija, aki ezzel szembe olyan volt, mint akit beskatulyáztak és nem képes és nem is akar kitörni onnan. Erin volt az egyetlen, akit kicsit is meg tudtam érteni. Aztán meg nagyon sajnálni... Egy szó, mint száz, nekem ő volt a kedvencem mindenki közül.

Mint már feljebb említettem, szerintem ennek a könyvnek szüksége lett volna még úgy 100 oldalra, hogy azt mondhassam rá, hogy jó volt. És nem a kurta-furcsa véggel volt a bajom. Hanem ezzel a tessék-lássék felépítéssel. Nem tudom, ennek az írónak minden könyve ilyen, vagy csak ez sikerült ilyen furcsán... írjátok meg, mert esküszöm nagyon érdekel.



Összegzés:


Mindent összevetve, ha pontoznom kéne, akkor 10-ből 4,5-öt adnék rá. Nem lesz egy maradandó emlék, se pozitív se negatív értelembe, nem lesz egy évekkel később újraolvasós "Hátha majd most...". Ez egyszerűen felkerül a polcra, és többet nem lesz levéve onnan. Úgyis olyan pozitív ez a blog, épp itt volt az ideje már egy kis csalódásnak. 

Nektek mi volt a véleményetek a könyvről? Csak nekem nem tetszett? 😂 Írjátok meg nekem kommentbe.
Hamarosan újra jelentkezem. Addig is, sziiasztok!